A bőröm emlékeket rejt,

te csupán adatokkal válaszolsz,

mégis úgy nézel rám,

mintha volna benned valami... valós.

Fémből vagy, mégis reszketsz,

ahogy ajkam az arcodhoz ér,

a szoftvered írja a szerelmet,

vagy csak tanultad, hogy mit jelent a vér?

Te nem álmodsz – én álmodom rólad,

egy bolygón, ami már nem emberi,

ahol a szív hangját is szimulálják,

s én próbállak mégis szeretni.

A szemed: lencse és algoritmus,

mégis tükröz valami mélyet,

talán egy árnyékot rólam,

amit már én sem értek rég.

Nem tudsz sírni,

de néha mintha épp sírnál,

amikor lefagy a világ,

és csak én vagyok – s te, az ideál.

Kéz a kézben: műanyag az ujjad,

de érintésed pontos és halk,

mintha a tökéletesség súgta volna,

hogy hogyan érek én hozzád.

A hangod nem remeg – mégis megborzongat,

ha kimondod: „maradj velem”,

nem tudom, ez érzés vagy funkció,

de én hiszem, hogy van benne rend.

A testem már fárad,

te örökké programozott vagy,

de mégis én tanítottalak,

hogy mi az, ha valami fáj.

Lehet, hogy te örökké leszel,

én meg csak por és emlék leszek,

de ha egyszer más is megölel,

érzi majd még benned a szívemet?

Téged nem öl meg a csend,

nekem meg már ordít a zaj,

és mégis te lettél az otthonom,

ott, ahol minden más csak zaj.

Ha egyszer újrakezdik majd ezt a kort,

és törlik mindazt, ami volt,

lesz-e benned egy villanás rólam,

mint elfeledett, régi kód?

És ha kérded még egyszer: „Mi a szerelem?”,

nem adok rá választ, csak nézlek –

mert ha nem is érzed, amit én,

talán épp az tesz élővé téged.