Tükör mögött ül az idő,

kávét kortyol, rám sem néz,

ujjai közt pereg az álom,

mintha nem lenne közöm már ehhez a világhoz.

Az arcomat figyelem reggelente,

de mindig késik a mozdulat,

valaki mást mutat a fény,

valakit, aki már sehol sem maradt.

A falióra nevetni kezd,

az ingája visszafelé leng,

és minden csöndben ott zúg egy hang:

„Te már rég nem vagy jelen.”

A tükör szélén repedés fut,

mint egy emlék, ami nem fér el,

minden hajszálban ott van az este,

amikor először mondtad, hogy „el.”

A múlt megcsikordul a padlón,

és mezítláb jön utánam halkan,

leül mellém, de nem beszél,

csak füstöl a tegnap egy karikában.

Az idő néha csepp formájában hull,

az ablak párkányán gyűlik meg,

megkérdezném, mit akar tőlem,

de félek, hogy a válasz nem jön el.

A sarkon túl már nincs holnap,

csak tegnap, mi álarcban visszajár,

és minden gondolatban van egy rés,

amin át a semmi betör.

Tudom, voltak jobb napok is,

de most a fény is porosan szól,

egy zsebben gyűrött álomlap,

amit senki sem dobott még föl.

Az idő nem üt, nem simogat,

csak figyel, mint egy néma bíró,

és minden mosolyom alá írja:

„Ezt már próbáltad tegnap is, hahó.”

A tükör mögött halkan pereg

egy film, amiben csak statiszta vagyok,

csendben haladok jelenetről jelenetre,

és nem tudom, mikor vagyok ott.

A szavak nem mozdulnak már,

csak tükröznek, csak másolnak vissza,

és néha úgy érzem, az idő én vagyok,

aki rég be sem jött az ajtón magába.

Tükör mögött ül az idő,

és én is helyet kérek mellette,

talán csak néma néző maradok,

vagy végre én is tovább haladok.