Szemeddel írsz rám új világot,

Egy csendes dalban megtalálok.

Nem kell szó, ha rám nézel –

Szívem dobban, és már érzem.

Bőröd alatt lakik a nyár,

Szívverésed bennem megáll.

Minden csókod menedék,

Hol a múlt is megbékél.

Félek tőled, mégis hívlak,

Mint tűzcsóvát az éjbe írtak.

És ha megégetsz újra,

Tudd, nem bánom, csak bújj ma.

Ég benned a szó, amit nem mondasz,

Mint gyufa a sötétben – villan, aztán hagy.

De én elhiszem minden mozdulatod,

Mert ha hozzám érsz, újra vagyok.

Hangod hajnal, reszkető fény,

Álmodban is hallgatlak én.

Tudod, néha el kell mennem,

De mindig visszatérek benned.

Hiányodba írom a neved,

És a dallam majd felemel.

Olyan tisztán élsz bennem,

Ahogy a csönd él a zene mellett.

Félek tőled, mégis vágyom –

Nem menekülök, inkább vállalom.

Mert nem kell béke, ha te vagy,

A harc is szép, ha ott maradsz.

Ég benned a szó, amit nem mondasz,

Mint gyufa a sötétben – villan, aztán hagy.

De én elhiszem minden mozdulatod,

Mert ha hozzám érsz, újra vagyok.

Lehetnél vihar, lehetnél fény,

De maradj nekem örökké,

Szárnyalj velem, vagy láncolj le –

Csak énekelj a lelkembe.

Ég benned a szó, amit nem mondasz,

De én hallom, mert bennem maradsz.

És ha egyszer véget érne minden,

A hangod még akkor is bennem élne.

Ég benned a szó…

És én benned lobogok.

Hangod hajnal, reszkető fény,

Álmodban is hallgatlak én.