Lassan nyílik bennem újra a fény,

Emléked karcol, nem engedel,

A csendedben ordít a múlt,

És bennem valami végleg kihunyt.

A tekinteted jég, mégis éget,

Lelkembe írtad az összes képet,

Kérlek, mondd meg, hol van az út,

Ahol nem fáj már minden múlt.

Elveszve benned, eltemet a vágy,

Minden percünk egy vérző imádság.

Tépj szét újra, hadd legyek por,

Mert nélküled már nem vagyok jól.

Lépteid zaja még itt kísért,

A csontig ható néma ítélet,

Hiába futnék, úgyis elér,

A lelkem rab, nem száll már a széllel.

Mondd, hány szó maradt el,

Amit nem volt időnk kimondani?

Most a falak között hallgatjuk

Amit örökre akartunk mondani...

Elveszve benned, eltemet a vágy,

Minden percünk egy vérző imádság.

Tépj szét újra, hadd legyek por,

Mert nélküled már nem vagyok jól.

Tépj ki végre, ha így jobb lesz neked,

De emlékeimben örökké ott leszel.

Véres kezem még utánad nyúl,

Míg minden más bennem kihűlt.

Nem maradt más, csak az üres csend,

Szívem alatt valami megrepedt,

Ha most is hívnál, mennék veled,

Akár a tűzbe, vakon, szívedet követve.

Elveszve benned, eltemet a vágy,

Minden percünk egy vérző imádság.

Égess el újra, hadd legyek hamu,

Mert nélküled a világ is hazug már.

És ha egyszer mégis visszanézel rám,

Tudd: minden fájdalmam veled lett oltár.