Van egy hely, hol csendbe fúl a szó,

S az érintésnek súlya van,

Hol a szív nem kérdez, csak hajol,

Mint lomb az alkony súly alatt.

Hol minden csók egy kis öröklét,

S a szemek mélyén csillag ég,

Nem alszik el, csak újraéled,

Mint tenger mélyén rejtett ég.

Ott nem kell semmi – nincs miért.

Az élet nem kér árat ott.

Minden, mi szép volt, benned él,

S nem foszt meg tőle semmi kor.

Egy kéz, ha érint: nem enyészik,

Egy hang: örökre visszazeng.

S a pillanat nem száll el, mégis

A végtelenbe tart veled.

Ott nincs hazugság, nincs hiány,

Ott minden szó: igaz, szelíd.

Mint régi kertben hajnali álom,

Mit nem felejt a föld, se szív.

Az idő is megállni vágyik,

S mint fáradt vándor, lepihen.

És te vagy ott: mint nap az égen,

A mindenség közepiben.

Mert benned él a végső titok,

A néma, örök értelem.

Miért születtünk, hol ragyog

Az emberi lét - szent remény.

És minden veszteség értelmet kap

- ott, ahol csak te vagy én.

Mint törött kőben fényt felel meg

Egy nap, mit rég elnyelt az éj.

Már nem vagy kérdés. Nem vagy álom.

Már nem vagy „talán” vagy „soha”.

Te lettél végül minden válasz,

Miért dobog még e csoda.

Mert te vagy az, mi nem enyészik,

Nem hervad, nem múlik el.

S ha testem egyszer porba épít,

A lelkem hozzád visszamel.

Nem volt neved. - Most lett neved:

Az, hogy "örökké" – s bennem ég.

Már nincs halál, csak csend, melyet

Átjár a te lélekzenéd.

És ha majd egyszer újra kérdik:

Mi volt a szép, mit éltem én?

Azt mondom – s hangtalanig vérzik –:

Az, hogy egy percig voltál én.