Szavak nélkül jön el a béke,

mint harmatcsöpp hajnal idején,

nem zörget, nem lüktet, csak érez,

s megül a szív rejtekében.

Nem harsány, mint kürt vagy ágyú,

inkább madár a fák felett,

egy sóhaj, mit régóta vártunk,

egy kéz, mi már nem fenyeget.

Nem kér dicsfényt, sem zászlót,

csak csendet, mit hallani kell,

ahogy a mezőkhöz beszélnek

az ágak a reggeli fénnyel.

Béke: mikor nem kell félni,

ha estére hazaérsz,

s nem kell szó a szemed mögött,

mert benne már nem ég vér.

Béke: ha nem kell fegyver

a tested és a lelked köré,

ha megbékélhet múlt a jelennel,

mint suttogás a köd szőnyegén.

Olykor csak annyi: elcsitulni,

nem választ, nem old, csak van,

mint gyermek tenyerén az álom

egy puha, meleg pillanatban.

Nincs benne győztes, sem vesztes,

csak egy világ, mit élni lehet,

egy kályha melege télen,

egy kenyér, mit megtörnek neked.

Béke az, ha nem kell több szó,

mert már értjük, mit nem mondunk,

ha a haragban megtorpanunk,

s a másikra mosollyal gondolunk.

Ha a múltat nem súlyként cipeljük,

hanem tanulságnak tekintjük,

ha gyógyulás lesz a sebekből,

s nem új ok háborúk szításához.

Ha nem csak magunkat látjuk,

hanem más szív dobbanását,

és nem falakat építünk,

hanem hidakat — nap mint nap egymás felé.

Ha béke vagyunk már belül,

nem csak vágy, de eleven valóság,

ha szívünkben csendesedni tud

a vihar s a világ ordas szóssága.

Akkor lesz csak igazi béke,

ha nem kívánjuk ki másból,

hanem megteremtjük önmagunkban,

mint égbolt a viharból.