Ifjúságunk a sínek között sétál,

Rozsdás köveken dalol a múlt,

Kéz a kézben, s a szív se fél már,

A napnyugtában minden elcsitult.

Vakvágányokra léptünk vakmerőn,

Nem tudtuk, hová vezet ez a pálya,

De kacagásunk szállt az esti ködön,

Mint gyerekszív szélfútta imája.

A mozdonyok már rég elaludtak,

Csak a kerítés árnya remegett,

És mi akkor is egymásba bújtunk,

Mint két fa, amit egy gyökér etet.

Kezünkben kavics, zsebünkben álom,

Térdünkön por, és vállunkon nyár,

Nem voltunk más, csak árnyék a tájon,

De nekünk a világ ott volt már.

Vonatsínek közé raktunk titkot,

Füttyentettél, s megállt az idő,

Csókunkon füst szállt, szürke és ringott,

Mint egy régvolt film: néma, fekete-fehér, s gyönyörű.

A régi pad ma is ott roskadoz,

A rozsda már a betűkbe harap,

De a neved ott van, halk, fontos szó,

Mint egy el nem múló gondolat.

Kecses mozdulattal léptél át

A sínre fektetett fűcsomón,

Mintha az egész világ csak várt volna

E könnyed, puha mozdulatodra.

A zajtalan vagonok közt suttog

A tegnap, és mi meg sem szólalunk,

Hallgatásunk most is ugyanaz:

Egy elveszett, de élő dallamunk.

Fénycsík vág át a rozsda-peremen,

Olyan, mint a remény – röpke és szép,

És te rám nézel még egyszer, reám,

S én érzem, hogy ez mind örök emlék.

Felnőttünk,

- elmentünk,

- visszajöttünk.

De a sínek most csak alszanak,

Nincs indulás, nincs ismerős kürt,

Csak árnyaink, mik bennük maradnak.

Most csend van, súlyosabb minden szónál,

Mint búcsú, mely nem csattan ajkon,

De a lelkünk, mint sín, két párhuzamban

Hordja tovább azt egy vonalon.

Ifjúságunk ott maradt a pályán,

Nem kéri vissza senki se már,

De ha egyszer a szél újra utánad száll,

A sínek közt lép majd a nyár.