Hatvankét éve, ahogy vésem,

Még nem tört bele a késem.

Igaz, lassan csorbul,

Már csak cseppen, és nem csordul.

Kőkemény márvány amit élek,

Ezt szabta rám az élet,

Szűk kabát, a naptól kopott,

Hónaljban feslett, agyonmosott.

Poros út – kapaszkodó, s mégis lejtő,

Tündöklő napfény, olykor reményt keltő.

Néha délibábos, végtelen róna,

Életregény, dráma, dal s egy óda.

Száraz ajkakkal suttogott imádság,

Száz meg száz sóhaj, szívből jött kívánság.

Feléd, kinek e földi lét csak egy pillanat,

Istenem, látod-e tévelygő fiadat?

Emeld reám, kérlek fennséges arcod,

Szólnék, Uram, vajon hallod?

Végigjártam immár a bűnbánat útját,

Segíts most megtalálnom a remény kútját!

Hatvankét éve a harcom vívom,

Te voltál a bölcsőm, leszel a sírom.

Hagyd hát teremtőm, hogy e rideg élet,

Széles mosollyal érjen majd véget!

Emeld reám, kérlek fennséges arcod,

Szólnék, Uram, vajon hallod?

Végigjártam immár a bűnbánat útját,

Segíts most megtalálnom a remény kútját!

(“Hagyd hát teremtőm, hogy e rideg élet,

Széles mosollyal érjen majd véget…”)

(“Széles mosollyal érjen majd véget…”)