Gyűjtsük morzsát a múlt után,

könnyekből süssünk új reményt,

só legyen benne minden árny,

mi szívbe mart és visszaránt.

Tördelt szavakból gyúrjunk hitet,

mit elvitt szél és ránk hagyott,

remegő kézzel, de újra, tisztán

készítsünk belőle holnapot.

Fekete liszt a bánat pora,

szitáld át most a szíveden,

a lángnak fájnia kell, hogy

megsüljön benne a kegyelem.

A kenyér ropog, - már új az íz,

de benne ott van minden seb,

morzsákból nőtt ki, lélek-kovász,

és én hiszem: minden sikerül.

Volt, ki megvetett, és nem kért,

de most az asztalhoz leül,

mert tudja már, hogy nincsen étel,

mely fájdalomnál édesül.

Törj egy darabot, add tovább,

hadd érezze, ki éhezik,

hogy bűn és bánat összesült

egy békévé az évekig.

Könny kovácsolta, - nem kalács,

de táplál jobban, mint a szó,

s nem illan el, mint gyönge álmok,

mint reggeli madárszó.

Ha sírtál már kenyér fölött,

mert úgy gyúrtad, mint életed –

akkor tudod, mit jelent

egy falat – gyógyírt, ígéretet.

Földhöz ragadt, de égbe néz,

minden morzsa egy ima volt,

kezünk nyoma maradt benne,

mint kolduson a könyörület-folt.

Minden sütés egy új remény,

minden szívfájás – élesztő,

mi felemeli a sors lisztjét,

ha volt is benne keserű.

És jöhet majd, ki újra éhez,

s kezünkön kér majd irgalmat –

akkor törjünk neki is, "testet",

egy szeletnyi múltat, harapva.

Mert morzsákból is nő kenyér,

ha szív gyúr, s nem csak a kezek,

kezdd újra ott, hol elfogyott,

s lásd: önmagad is megleled.