Vészjóslón hallgat az éj, túl sötét az ég...

A bús virrasztásból legyen végre elég!

Érteni nem lehet, ez a félelmetes;

a lélek, mint lehelet, hideget keres.

Ha nem ölt alakot, üresen kong a hely...

Aki megszokta, az többé nem szökhet el?

Elfolyik a biztos, dús ingoványhoz ér.

Bátorság kell hozzá, hogy az útról letérj...

Egyedül botorkálsz, a fény hiánya véd;

Vágy "üldöz", becserkész, de gát kerül eléd.

Ne állj meg, ha érzed, egyvalaki kell!

Átlépni, meglépni, hisz ott van annyi jel!

Titkon kell szeretni? Hogy ne is lássa, élsz?

Közelébe nem mész, - hozzá fel sem érsz?

Érintése biztat - más oka lehet -,

tán el is fordulsz, ha épp másra nevet...

Magas hegyen fázik az elkerített szív,

ha nincs a társ, ki megért, szikla széle hív...

Viszonzatlan lesz bók, csók, sok kedves szavad?

Elvét. Elkésel. Ő is magányos marad!