Fehér a hajnal, párás a lég,

Szirom hull, mint halk emlék.

A cseresznyefa már nem nevet,

Ágain alszik a szeretet.

Egy pillanat csak – virágba borul,

Majd másnap már a porba hull.

Olyan az élet is, tünékeny,

Mint szirom, melyet elfúj a szél.

Láttam, miként bomlott ki halkan,

Mint vágy, mi nem marad meg a lkatban.

Rózsaszín lángban élt a fa,

S most némán hajlik, üres a karja.

Szélbe nevetett minden ága,

Most csak susog, mint elhagyott hála.

Gyümölcs helyett könnyezni kezd,

Mint aki épp búcsút ereszt.

Nem sír, csak hull, méltósággal,

Mint öreg kéz, mely búcsút vállal.

Nincs jajszó, csak a csend ölel,

És valahol mindent megszeg.

S ha nézed, lásd: ez itt a vég,

A szépség percre épül rég.

Sosem tart örökké a fény,

Csak annyi, amíg lépted ér.

Gyermek nevet még alatta,

Nem tudja, hogy belül már halott.

A virág, mely tegnapig ragyogott,

Ma már csak por – elhamvadt ott.

Nem fáj az elmúlás, csak csend,

Mint sóhaj, mely a semmibe ment.

Békés, szelíd, szinte szép,

Ahogy mindent elér.

A fa sem siratja magát,

Csak hinti a földre álmát.

Tudja jól, lesz majd tavasz,

De ugyanaz sosem maradsz.

Minden virág – egy életcsók,

Mit csöndbe súgnak a nappalok.

És minden szirom, ami lehull,

Egy emlék, mi lassan elcsitul.

Marad az ág, kopár s csendes,

A napfény már nem ugyanaz.

De benne él, ki egyszer nézte,

A szépség, mely meg nem marad.

A cseresznyefa virága voltam,

Pillanatra tiéd – majd tova....

Nem sírok, csak eloldódom,

S hazatér bennem minden ima.