Hogy is köszönhetném meg, ezt a sok-sok évet,

Amit együtt átéltünk, a sok örömet és szépet.

Köszönöm, hogy szeretsz, és mindig hiszel bennem,

S azt, hogy megosztottad, az életed velem.

Sorsunk régen egybeforrt, együtt mentünk tovább,

Az élet viharában Rád vigyázok, s Te Rám.

Az együtt töltött idő alatt, sok mindenen átmentünk,

Egymást szorosan átölelve, hol sírtunk, hol nevettünk.

Megszólalnunk sem kell már, úgy ismerjük egymást,

Egy-egy apró mozdulatod, elmondja mire vágysz.

Szerelmünk gyümölcse, két gyönyörű gyermek,

S e két kicsi kincsért, hálás vagyok neked.

Annyi közös év után, mit is mondhatnék neked,

Ezerszer is elmondom, hogy Nagyon Szeretlek!

Jóban, roszban, gazdagságban, s ínségben is kellettem,

Betegségben, szegénységben kitartottál mellettem!

Az hogy egymáséi lettünk, nem lehetett véletlen,

Ebben a zord világban,...

csak Te tartasz életben!

Az évek alatt bizony voltak, nagyratörő terveink.

Még ha nekem senki sem hitt, Te bíztattál mindig.

És amikor beteg voltam, s a halál megkörnyékezett!

Akkor is Te adtál nekem, új reményt, új életet!

Köszönöm, a jóságodat, hűségedet, türelmed!

Köszönöm, hogy örökké, s mindig szeretsz életem.

Ebben a kis dalban, próbálom elmondani azt neked,

Hogy mennyire hálás vagyok, és hogy nagyon szeretlek.

De ez is nagyon kevés ahhoz, hogy elmondhassam mind azt,

Amit neked köszönhetek, és mit ezután a sors ad.

Egy piros rózsaszállal, most itt állok előtted,

Ugyanúgy mint huszonéve, akkor réges-régen.

Annyi közös év után, mit is mondhatnék neked?

Ezerszer is elmondom, hogy Nagyon Szeretlek!

Jóban, roszban, gazdagságban, s ínségben is kellettem,

Betegségben, szegénységben kitartottál mellettem.

Az hogy egymáséi lettünk, nem lehetett véletlen,

Ebben a zord világban,...

csak Te tartasz életben!