Halkan szakadt el szívünk fonala,

Mint dérbe fagyott, törékeny hinta,

Búcsúszavak nem jöttek szádra,

Csak csend maradt – a kemény, hideg vászna.

Szemed se nézett már felém,

Csak távolodó árnyad él,

Bőrömre égett az utolsó csók,

Most parázslik, fáj, és messze lobog.

A szó, amit nem mondtál ki,

Többet vágott, mint bármelyik sír,

És minden el nem ejtett ígéret

Sebekké nőtt a lelkemen.

Üres kezem markol még utánad,

Légbe kapva múltat, álmokat,

De üres a tér, hideg a szél,

És te már nem jössz – ennyi a tél.

Szilánkok közt gázolok mezítláb,

Minden lépésed bennem kiált,

Szakadt híd köztünk, lángban áll,

Hát szívem is hamuvá vál.

Még itt az illatod a párnák mélyén,

És árnyad bolyong a sarkok sötétjén,

De nem maradt más, csak sóhaj és por,

És egy kihunyt, síró égbolt.

Szeretlek még? – kérdi a csend,

S én bólintok – némán, vakon, híven,

Mint gyökér a kiszáradt földbe,

Úgy kapaszkodnék az elveszettbe.

Elég egy szellő, hogy összedőljek,

Emlékedre remegve görnyedjek,

Hisz minden dalban a hangod hallom,

S minden éjjel utánad hajlok.

Álmomban még simogatlak,

Fényt lehelek a homlokodra,

De ébredéskor üres a karom,

S csak könnyezem a hajnalokon.

Mi maradt? – pár fénytelen kép,

Egy nevedbe fagyott, néma emlék,

És egy szív, mit kettétörtél,

S amit már sosem gyógyíthatsz még.

Szólnék, kiáltanék, tépném a holdat,

De hangom is fulladozik a porban,

Te messze léptél, nem hallasz már,

Elvitted a napot, s a nyarat.

S most ülök itt, kócos remények között,

Megfáradt lelkem szétfoszló köd,

És csak suttogok az üres térnek:

„Szerettelek. Szerettelek, míg lehetett.”