Éjjel volt, és ellágyult akkor a szívünk,
ahogy bizseregve, őszintén összenéztünk.
Ha a te tested folyó, én csónak vagyok rajta,
együtt utazunk, szorosan a tengerbe tartva.

A magány mindkettőnket átölelt már,
s tudjuk jól, milyen az, amikor senki sem vár.
Amikor nem mondja ki senki a nevedet,
és reméled, hogy érzed még, milyen a szeretet.

Ameddig szeretünk, ameddig vágyunk,
a sötétből mindig kitalálunk.
Mikor bőröd bőrömmel összesimul,
minden elfojtott érzelem felszabadul.

Tengermély sóhajtás érintésed miatt,
a test minden apró részére kihat.
Ahogy sok izzó vegyület a levegőbe száll,
s az illatod, mint édes ketrec, körbezár.

A csókod a nyakamon, kezem a hajadban,
de sokszor vágytam erre esténként magamban!
Egy csepp izzadság folyik le a hátamon.
Vagy az ujjaid azok? Már nem tudom...

Fények, színek, füst és korom,
ajkad nyoma lüktet a homlokomon.
Ha kérdezik majd, hogy téged miért?
Ezt mondom: Jó, hogy volt élnem valakiért!

Minél jobban megnyílik a szív a kéjre,
a lélek is vele omlik vissza a mélybe.
Majd, ott lent, ahol a szerelmünk megpihen,
egy kertben fekszünk elvegyülve, meztelen...