Éjjel volt, és ellágyult akkor a szívünk,

ahogy bizseregve, őszintén összenéztünk.

Ha a te tested folyó, én csónak vagyok rajta,

együtt utazunk, szorosan a tengerbe tartva.

A magány mindkettőnket átölelt már,

s tudjuk jól, milyen az, amikor senki sem vár.

Amikor nem mondja ki senki a nevedet,

és reméled, hogy érzed még, milyen a szeretet.

Ameddig szeretünk, ameddig vágyunk,

a sötétből mindig kitalálunk.

Mikor bőröd bőrömmel összesimul,

minden elfojtott érzelem felszabadul.

Tengermély sóhajtás érintésed miatt,

a test minden apró részére kihat.

Ahogy sok izzó vegyület a levegőbe száll,

s az illatod, mint édes ketrec, körbezár.

A csókod a nyakamon, kezem a hajadban,

de sokszor vágytam erre esténként magamban!

Egy csepp izzadság folyik le a hátamon.

Vagy az ujjaid azok? Már nem tudom...

Fények, színek, füst és korom,

ajkad nyoma lüktet a homlokomon.

Ha kérdezik majd, hogy téged miért?

Ezt mondom: Jó, hogy volt élnem valakiért!

Minél jobban megnyílik a szív a kéjre,

a lélek is vele omlik vissza a mélybe.

Majd, ott lent, ahol a szerelmünk megpihen,

egy kertben fekszünk elvegyülve, meztelen...