Kihűlt szemekben nincs már fény,

Bennük régen elhalt a remény.

Üres szív dobban gépiesen,

Álmunk halott, mégis létezem.

Lépkednek némán a porban,

Lelkük fullad a zajos torban.

Nem néznek rád, csak átnéznek,

Érzés híján – csupán léteznek.

Mosolyuk gipszből faragott,

Szavaik fagyott harangszó.

Nem sírnak – nem is nevettek,

Sötétség lett az istenük.

Tudatuk ködben elmerül,

Nem érint meg már semmi tűz.

Emlék foszlány már e seb,

Nem fáj, ha vérben jő a reggel.

Születnek így, már készen,

Programozva fénytelen éjben.

Meg nem kérdőjeleznek soha,

Bőr alá kódolt - apokalipszis ima.

Nem ismernek gyönyört, se kínt,

Csak mechanikus, nyúlt regényt.

Féltek egyszer – de rég volt már,

Most csak élnek, mint szenvtelen ár.

Ha kérdezel, nem felelnek,

Nincs válaszuk, csak a csend lett.

Egyformán szólnak, ha szólnak,

Mint sírkőre vésett mondat.

Hiába szólsz: nincs ki hallja,

Kővé váltak, maguk rabjai.

Üresek ők, nem élnek igazán –

Bágyadt bőr alatt halott a vágy.

Nem érdekli őket vér vagy virág,

Csak a túlélés: holnap, ma, s tegnap.

Fénybe már nem fordulnak soha,

Bőrükre száradt az éjszaka.

Folyók nem tisztítják lelkük,

Szívük helyén gépek vernek.

Nem ölelnek – csak bámulnak,

Mint a sziklák, ha omlanak.

Kik egykor daloltak, már némák,

Kik sírtak, most kőpárnán alszanak.

És mi vagyunk, kik velük élünk –

Az üresek közt lassan mi is eltűnünk.

De míg benned a fény megvillan,

És egy könny megfakad titokban –

Ne feledd: nem vagy közéjük való!

Nem vagy!

Nem vagy!

Közéjük való!