Egy csendes hajnal ránk szakadt,

S a légben ringott még az álom,

Egy sóhaj – s már világra jött

Az első fény egy kisvilágon.

Az első hang még anyaszív volt,

Mint víz alatt a lüktetés,

A lélek még emlékezett

Az örök otthon melegére.

A gyermekarcra nap derült,

S a fű közé hajolt az ég,

Tenyérnyi világot ölelt

Az ismeretlen szívverés.

A játék: csillagporra épült,

S a faágak közt csoda járt,

Az élet még egy mesekönyv volt,

Hol minden sarkon várt a tánc.

Majd jöttek lassan a szavak,

S a kérdések, mikre nincs felelet,

Miért sír a felnőtt? Hol a jó?

Miért harap a képzelet?

A kamaszkor vad viharában

Az álmok égtek, mint a nap,

S az első csókban ott remegett

A világ összes pillanata.

Az ifjú lélek messze ment,

Kereste önmagát a zajban,

S mikor a csillagokat elérte,

Már nem hitt a fény hatalmában.

A húszas évek lázban égtek,

Az élet nyitva: tűz, idő,

De minden lépés mögött ott járt

Egy árny, mit nem ért még az erő.

Majd jött a csend, a társ, az otthon,

Egy kéz, mi másik kézbe hajlott,

És szavak nélkül mondtuk ki,

Hogy itt vagyunk – és az elég volt.

A szülők arcán mélyedés lett,

A gyermekszívből új lett már,

És lassan-lassan megértettük,

Miért fájt néha az imádság.

Az idő úgy járt, mint az óra,

Nem kérdezett, csak vitt tovább,

A test már fáradt, de a szívben

Még égtett régi alkonyág.

És mikor jött a nagy sötétség,

Nem sírt már senki, csak figyelt,

A lélek visszanézett csöndben –

És elmosolyodott: "Megérte rég."

Tizenhárom állomás volt

Ez a furcsa, szép ember-út,

S bár elmúlt minden, ami látszott –

A szeretet mégis visszanyúlt.