Látom, ülsz – és nem szólsz,

reszketsz, mint a gyertyaláng.

Kérdésed nem hangos,

a kártya mesél – és én tudom ám...

Messze van ő - túl sok a csend,

vágya repül, de épp nem érhet el.

Szeretni halkan, így is lehet,

ha ő csak lélek-léptekkel közeleg.

A világ falat emelt közétek.

De ő nem feledett

Ez a kártya fél évre lát -

oly rövid határ

de szív - nem ismer mértéket.

Plátói vágy – nem bűn, vagy gyengeség,

mi nem tudja merre, hova menjen még...

Látom: az ajtó félig nyitva,

a múlt lép be rajta néha

csendesen.

Ő is gondol rád – de mit sem szól,

mint álomban az

a félig ismeretlen.

Volt egy csók – vagy csak egy levél?

Volt valami, amiből nem lett semmi...

S mégis itt ég benned,

mint kis gyertya,

mit nem mersz

lekoppintani...

Ő nem feledett,

csak a sors köti kezeteket.

A tenger közétek állt s a félelem –

de a kártya

most

mégis reményt vet.

S ha jönne, felismernéd?

S ha kérne, bebocsátanád?

A Remény lapja csak akkor nyílik,

ha a szívedben ott az Igazság.

Ő nem feledett,

csak a sors köti kezeteket.

A tenger közétek állt s a félelem –

de a kártya most mégis

reményt vet...

Menj, - hiszékeny gyermek,

ne sírj - ez nem a vég, csak egy állomás.

A szíved tudja már:

a várakozás kabinjában

lakik, él egy társ.