A délutáni alvás

az oviban hajdan

nincs fárasztóbb semmi,

mint csendben lenni

s halkan

ne keltsek fel senkit

fojtott szipogással,

mert idegen helyen

feküdtem

ruhában...

Szorított a szoknya,

összevissza tekert

s kiságyaink alatt

benti cipő hevert…

Nem tudtam nem nézni,

milyen ütött kopott,

egyikünk-másikunk

ismerte a nyomort…

Idősebb testvérkék

levetett ruhái,

naftalinban álltak

s nem volt szebb ajándék...

Nagymamaszagúnak

hívtam egy-két dolgot

vietnámi kenőcs

szekrénybe párolgott.

Bodzaszörp és zserbó

- tej s kifli-illata,

szőlőlevet kaptam

szúrt, mint a nyavalya…

Orromba is felment,

fejem ráztam tőle,

kedvenc játékom volt

az ugratós „szöcske”.

Kis kerek lapokat

tálkába pöccintve,

nagyokat kacagtunk,

- nem talált helyére…

Komótos nagymamám

nem olvasott mesét,

kívülről fújta

s le nem vette rólam

bizonygató szemét...

Egy lány volt a szereplő,

- romantikus darab...

a mellén egy félhold volt,

homlokán meg csillag.

Ezt a mesét neki

el kellett mondani

napjában vagy hatszor

s nem változott semmit…

Én , kis balerina

sürögtem-forogtam,

babaszobát százszor

kitakarítottam.

Ruhámat mutattam:

Ugye, hogy milyen szép,

-dicsért, s mindig mondta

- Neked minden jól áll!

Legkedvesebb emlék!