Fekete tejben fürdik az ég,

hullik a csillag, zihál a szél.

Az éj karmai arcodra szántak,

s én éneklem el most, amit nem mondhatnak.

Szívek peremén táncol a vég,

lágy a lépése, mint régi emlék.

Nem ordít, nem dörömböl ajtón –

csak leül melléd… és nem szól.

Szél hordja a hajadban a múltat,

körmöd alatt a föld fájdalmat mutat.

Elnyílt virágok, sírok ölében,

csontjaid kérdeznek az eső vérében.

Voltál már csend? Nem születő, nem alvó?

Voltál már vándor az utolsó dalnál?

Hol nincs már vágy, csak rezgő mozdulat,

mint egy angyal, ki magától zuhan.

A halál nem kés, nem penge, nem fegyver.

Nem gyűlöl, nem szeret – csak elrendez.

Mint kártyák közt a fekete ász:

egy mozdulat – s minden egy örök elalvás.

Láttam arcát, nem volt rémisztő.

Mint tükör: szelíd, mégis ismerős.

Tudtam: bennem él már rég,

egy álom, amit elfeled a vég.

Térdeltem istenek hamvai fölött,

koponyákból ittam az örök idők szörpét.

És nem lettem bölcsebb – csak némább,

mert minden kérdés csak halkabbá vált.

Mert nincs válasz, csak csendek csengése,

az utolsó lélegzet vékony éle.

És ha sírsz, sírj úgy, hogy értse,

aki hallgat, az is haljon beléje.

Ne kérj kegyelmet – a halál nem ad.

Nem árul részvétet, csak önmagad.

És mikor jön – ne futva várd,

hanem állj, mint szikla… vagy mint nád.

Legyél tűz, mit nem olt ki az éj,

legyél dal, mi utoljára ég.

Ha menned kell, menj, de ordítva:

mint akit nem győz le a puszta sorsa!