Mondtad, hogy maradsz, de elmentél,

mint egy film, amit sose néztem végig.

A kezem még nyitva remél, de már üres,

csak a szél maradt, ahogy végiglépked rajta a semmi.

Nem tanultam még elfelejteni,

csak túlélni a csókjaink nyomait.

Minden ölelésed sebhely lett,

de mégis hiányzik az a fájó rabigám.

Mert a szeretet fáj, és hasít,

de én újra szívem adom.

Mint bolond táncos a tűzön át,

elindulok, ha hív valaki nagyon.

Törj meg, formálj, hagyj el,

én mindig újra, szívvel játszom,

mert valahol még hiszek abban,

hogy egyszer nem csak álmodom.

Volt, hogy gyűlöltem a nevem tőled,

és mégis hallani akartam újra ajkadrol.

A hangod repedéseiben éltem,

mint akinek a vihar az egyetlen otthon.

A könnyeim már nem kérnek engedélyt,

zuhognak, mint késeket vetett múlt.

De minden zuhanásban ott vagyok,

mint egy madár, aki még nem tanult félni az úttól.

Miért van az, hogy a szív mindig visszalép?

Mert már tudja, hogy fájni fog,

de akkor is dobban.

A szeretet – nem kérdez. Csak mar.

És én kinyitom magam. Újra.

Mert a szeretet fáj, és hasít,

de én újra szívem adom.

Mint bolond táncos a tűzön át,

elindulok, ha hív valaki nagyon.

Törj meg, formálj, hagyj el,

én mindig újra szívvel játszom,

mert valahol még hiszek abban,

hogy egyszer nem csak álmodom.

Ha megint összeomlok, se bánom –

mert újra… szívem adom.

Egyszer talán megtalálom,

Amit annyira vágytam egykoron..