Nem volt idő. Csak egy pillanat,

szétmállott, mint a halk szavak.

Túl korán vitte el az Ég,

nem kért, nem várt, csak elvették.

Tavaszt sem ért, se nyári zöldet,

a hóesés is fojtva ölelt.

Nem kérdezett, csak hozta létre,

a csendet, sírva, örökre véltre.

Meg nem született mondatok

vergődnek most, mint fájó szavak,

s az Isten hallgat. Vagy csak fél?

Ki alkotott, most visszakér?

Tenyérnyi volt. Mégsem maradt

semmi más, csak vágyott maradék.

A karok üresek, mint a templom,

mely Istenét már rég nem hallja.

Anyák sikoltása az égig ér,

de nem szakad meg tőle a tél.

Nem olvad hó, nem kél a nap,

csak fekete angyalok hallgatnak.

Apák öklei a földbe vernek,

de nem teremnek igazság-kertek.

Csak kövek nőnek, nevekkel,

s alájuk hull az élet el.

Kérdezni már nem kér senki,

a válasz úgyis mindig ennyi:

miért az ártatlan hal meg,

és miért a bűn élhet szabadnak?

De nincs igazság, nincs ítélet,

csak szemhéjon belül égett

emlék, ami sosem lesz teljes,

csak visszajár — sötétbe éles.

S míg könnypatakot hord a szél,

egy régi mosoly néha él.

És abban lakik minden más,

a harag, a hiány, a gyász.

Kis cipők, apró játékok,

üres ágyak, hangtalan álmok.

Egy kékes szél, mi suttogón

még néha hozzáért a vállhoz.

Szív dobban, aztán szétreped,

és ott maradsz: „Mi lett veled?”

S csak bámulsz némán az időbe,

mint aki már nem tud a jövőbe.