Térden kúszva jöttem idáig,

a falak beszélnek, én meg hallgatok.

Hibátlan senki sem lesz – ne várd,

de ha felállsz, már harcos vagy ott.

Naponta öl meg a reggeli csend,

mielőtt bárki szólna, már zuhanok.

A tükrömben az a szem néz vissza,

aki a világra már csak mordulni tudott.

Tűréshatáron élek, mint penge peremén,

félúton a düh és a szégyen közt.

Nem kérdezem, hogy „ér-e még remélni?”,

mert választ úgysem ad senki köztetek.

Felgyűlt szavak közt emelem a fejem,

mint rab, ki a láncot a szívén viseli.

Ha belül harap a múlt, ne nyúlj hozzá,

csak tanuld meg, mit jelent túlélni.

Álmokból építettem önmagamat,

aztán rombolták le – egy mozdulattal.

De újra rakom, nem bízom másra,

én leszek végül, ki magára hallgat.

Nincs igazság, csak irány és szándék,

bátraké lesz, aki fáj, de lép.

A gyengeség az új erő – ha vállalod,

és nem rejted el, ha épp szétégsz.

Nem mindig az nyer, aki kiabál,

sokszor a csend az, ami összetör.

De ott bent, ahol nincs több védelem,

ott kezdődik el a belső erőm.

Nem vagyok hős, csak nem menekülök,

farkasszemet nézek a holnapokkal.

Vér, izzadság, könny – ez a valuta,

de cserébe önmagam kapom vissza.

A seb nem szégyen – ha vállalod,

minden heged egy-egy győzelem.

Én már nem félek magamtól sem,

tűz lettem, nem gyertyaláng a szélben.

Ha választasz, az döntést kér,

és minden döntés válladba ver.

De a súly nem öl, ha nem futsz előle,

csak edz – és végül megtanít nyerni.

Nem várom, hogy tapsoljanak érte,

nem kell zászló, nem kell dicséret.

Én már csak tudjam: amit éltem,

az nem más volt, mint igazi élet.

Mert aki saját poklát legyőzi egyszer,

már nem ijed meg az ég viharától.

Én innen jövök – lángokból, mélyről.

És nem kérdezem: „szabad-e élnem?”