Mikor az édes, néma gondolat

múlt dolgaiból ülésre hív;

Időpazarlás csak, mit szem sirat.

Mi elmaradt, értük sóhajt e szív.

Nem szoktam sírni, de barátaim,

kiket halál időtlen éje rejt,

s rég feledett, fájó szerelmeim;

értük jajgatok - szemem könnyet ejt.

Akkor a meggyászolt sérelmeket,

sorolhatom bánattól bánatig,

szomorú számadást megfizetek,

úgy, mintha adós lennék még mindig.

De ha eszembe jutsz drága barát,

nincs már veszteség, - űzöd bánatát...

word for word:

When sweet, mute thought

calls to session from past things;

It is but wasting time, what the eye laments.

What was left behind, for them this heart sighs.

I do not use to weep, but my friends,

whom death’s timeless night conceals,

and my long-forgotten, painful loves;

for them I cry aloud – my eye lets fall a tear.

Then the mourned wrongs,

I can list them from sorrow to sorrow,

I pay the sad reckoning,

as if I were still in debt.

But when you come to my mind, dear friend,

there is no more loss – you drive sorrow away...

original:

XXX.

When to the sessions of sweet silent thought

I summon up remembrance of things past,

I sigh the lack of many a thing I sought,

And with old woes new wail my dear time’s waste:

Then can I drown an eye, unused to flow,

For precious friends hid in death’s dateless night,

And weep afresh love’s long since cancell’d woe,

And moan the expense of many a vanish’d sight:

Then can I grieve at grievances foregone,

And heavily from woe to woe tell o’er

The sad account of fore-bemoaned moan,

Which I new pay as if not paid before.

But if the while I think on thee, dear friend,

All losses are restored and sorrows end.