Túl nehéz
Lyrics
Csikorog a tető alatt az éj, s én hallom,
minek súlya ez a vállamon, s ki ad rá fogantyút mond?
Esténként számolom a lépéseket, mint titkos adósságot,
s a hold se súlytalan itt — mindent megtart a csönd, a rút.
Megvannak a szokások, kék pohár, reggeli, kabát,
ragaszkodik ez a nap, mint kövekhez a hajnal.
De van, mikor a szívem felreped, s a széle vérzik, hiába vastagszik át,
mert a kereszt, mit viselek, nem oszlik meg ha rám talál.
Csoda, hogy néha nem szeretem? túl nehéz a keresztem,
de ha egyszer leteszem, senki sem viszi helyettem.
Félek, hogy ha lehull a vállamról a súly, - a föld felhördül,
s a világ visszazuhan — mert nincs más, ki értem lenne.
Jobbom ökölbe szorul, ballal integetek halkan,
De ha felemelem a kezem,
meneküljetek, idegenek — mert a hangom most vad, a haragom öl.
Csoda, hogy néha nem szeretem? jobbom ökölbe, ballal integetek,
de ha egyszer felemelem, meneküljetek idegenek.
Megfordul a sarkon a tekintet, lent marad egy árnyék,
én meg maradok, mint nyitott seb, mely nem kér senkit, aki ápolná.
Éjfélkor dolgozom össze-vissza versben, vacogó rímekben,
minden szó mint téves lépés a jégen, mégis visz valamerre.
Veszekedek a metaforával, kiáltok a ritmusnak hangban,
és néha azon kapom magam, hogy a semmi hangtalan.
Csoda, hogy néha nem szeretem? össze-vissza verselek,
de ha egyszer leteszem, senki sem ír majd helyettem.
A papír fehér, mint a szem, mi ítél, és vakká tesz bennünket,
és a tollam egyedül marad, mint a tenger a só peremén.
Minden vers egy kísérlet, öklöm a ritmus, ballag a sor,
keresem a pontos szót, ami oldja a gombócot a torokban.
De a kifejezések olyanok, mint törött ablakok, szilánkok:
ha rálépsz, fáj — mégis belemész, mert nincs már más...
Félelem ül az ajtófélfán, kintről fúj a világ...
néha elnézem magam, hogy idegenként lépek be a lakásba...
Mégis, ha felnézek, látom: a hold rám hajol, csendes, fehér,
és az ismerős sarkokon a múlt mindig lépésre kész,
Csoda, hogy néha nem szeretem? — ismétlem, mind egyre hangosabban,
mert ha nem mondom ki, úgy érzem, kihullok a menetből, darabban.
De kimondva sem könnyebb: a mondat visszazuhan a csöndbe, mint kő,
s a dobbanásom marad csak, a tenyerem alatt, ami még él, ami még jó.
Tudom: vállamra hánytam sok mesét, néha akár több világot,
mások lábnyomát őrzöm, míg a sajátom lassan elhalványul.
Ha el akarok menni, szólni sem merek, mert tudom, így maradtok:
én vagyok a híd, és ti az áradat — nem kértem, és mégis tartozom.
Végül lefekszem a porba, hátra nézek: nem bírom tovább a terhet,
de a lábam nyomán nő a gyep, és a kereszt alatt a föld is él.
Csoda, hogy néha nem szeretem? — talán igen, talán nem, de a végén,
ha leteszem egyszer, senki sem viszi helyettem — mégis szól, s remél.