Füstben úszik az ég, harang sír a toronyban,

Aranykereszt alatt, prédikáció szól fáradtan.

Szent szavak peregnek, mint hamu a szélben,

Bűnről, hitről, parancsolatokról beszélnek.

Szószékről hintett rizsa hull rám,

Mint áldás, de csíp, mint a csalán.

Hinni akartam, de most már látom,

A mennyország csukva, rozsda mar a záron.

Prédikál az atya, erőltetve mosolyog,

A szava szent… de szíve helyén követ hordoz.

És a nép, ki térden állva hallgatja,

A mennyben bízik, magába fordulva.

Szószékről hintett rizsa,

Édes méreg mannába csomagolva.

Elhitették, hogy bűn a kérdés,

Majd a csend mögé bújt az istenség.

A templomok falai közt hamis az imádat,

Az igazságok… a kinti nyomorban látszanak.

Én nem is kérek bűnbocsánatot, nem hiszek,

Csak egy szót… végre egy őszinte feleletet.

Szószékről hintett rizsa,

Már nem fáj, csak mosolygok rajta.

A hitem bennem ég, nem kívül valahol,

Isten ott lakik, ahol nem hazug ige szól.