A szél még suttog a kőbe zárt időknek,

rozsdás harangszó száll az üres bástyák felett,

hol egyszer térdre hulltak a névtelen hősök,

ma csak moha nő és árnyak ülnek meg.

Fagyott szemekben tükröződnek égő városok,

s a kapuk, mik hajdan tárták a reményt,

zárva vannak most — nyikorogva, vakon,

nem nyílnak többé, csak magukba mélyednek.

Kik átvonultak, már álomból sincsenek,

emlékük köd, mit az idő is széthordott,

mégis: lépteik alatt repedt meg a kő,

s a föld sóhajtott minden újabb nyomot.

A hegyek már nem beszélnek az éghez,

a csillagok csendje is néma gyanakvás,

mintha valaki egyszer elfordította volna

az isteni arcot a világ porából.

Száraz kelyhekben megrekedt az ima,

széttöredeztek az aranyba öntött szavak,

az elfeledett nevek most már csak foncsor,

derengő dísz egy megbicsaklott hajnalon.

De a vihar még keresi őket néha,

zúgó kérdések dőlnek a régi falakra:

„Hol vagytok, ti, kikért csaták lobogtak?”

– S a válasz csupán: „Már nem vár senki haza.”

Porban írt jel, eltűnt szándék,

megfáradt kardok, melyek sosem pihentek,

valaha erény volt, ami most már teher,

a hitek csontvázként állnak a keresztek mellett.

S mégis, valami moccan – mintha emlék lenne,

vagy a fény utolsó, megkésett sejtelme,

mi nem a dicső múltat, de azt őrzi,

hogy egyszer valaki még visszanézett.

És ha az elfeledett kapuk egyszer újra nyílnak,

nem a dicsőség, de a csend tér majd vissza,

és benne egy hang: halk, töredezett,

mint egy régi Isten, aki már csak figyel.