Télen, nyáron, mindig, hosszú éveken át,

Enyhén sütött a Nap, de mosolygott reád,

Be-beárnyékolta időnként egy felhő,

Néha féltél is, hogy elered az eső.

Valóra vált egy nap a hosszas félelem,

Kibukott az eső, sötétlő fellegen,

Ám egy lanyha szellő azt odébb lökdöste,

S kacagott, ragyogott drága Nap fölötte.

Tűzött rád vidáman, mint még soha eddig,

Melengetett, óvott, s te remegtél megint,

Ama félelemtől, hogy soká nem tarthat

Ez az éltető kép, és nagy vihart hozhat.

És egy csúf hajnalon, tolakodó felhő,

Eljött ismét hozzád. Sötét lett az erdő.

Villámokat szórva feletted cikázott,

Haragosan nézett, s a ruhád megázott.

Hosszú-hosszú hetek, és hónapok teltek,

S felváltotta végre egy aprócska felleg.

A drága, áldott Nap csak ritkán akarja,

Előbukkan kicsit, majd felhő takarja.

Enyhén, bárgyún néz le, terád, kicsi pontra,

Egy felhő takarja el, újra, és újra.

Meddig tarthat ez még? Mért ilyen kis gonosz?

És az édes napfény meleget mikor hoz?