Óh, magyar, ki csüggeteg!

Sorsod omlik, éjbe vész,

hol lantodra rácsendülne

még egy álmos, büszke ész?

Hol van az a régi ének,

mely csatákra buzdított,

hol van az a bátor lélek,

mely határokat döntött?

Átok ült a pusztaságra,

melyet szántó kéz feled,

jó föld volt, de most kiszáradt,

s rajta konc a végzeted.

Nemzetednek volt jövője,

mert hitt benne: élni kell,

most pedig csak néma csőcselék,

kiknek álma sem felel.

Óh, magyar, ki sorsot vártál,

nézd, mit szőttek ellened,

pénzt, hazugságot, bilincset,

s te még mindig engeded.

Őseidnek vére folyt itt,

büszke hősök csontjain,

s te most térden csúszol, némán,

fogyva-fogyva, napra nap.

Hol a tiszta, bátor elme,

mely e földet fényre vont,

hol a szó, mit nem torzított

cselszövés és zsarnok-arc?

Óh, magyar, ha ébrednél még,

ha egyszer újra mernél élni,

nyelved éke, hű hited,

nem hagyna a porba térni.

Adj hát népednek erőt még,

adj igazságot, tiszta vágyat,

s hogy gyermekeink szemében

ne maradjon csak az árnyad!