Óh, gyászos Hold, jégből faragva,

Fénnyel csókolsz, s mégis hideg,

Lelkem örvény, csendbe takarva,

Fázó árnyék, dermedt - rideg.

Arcomon könnyek – fagyos a reggel,

Szívemen jég, s ég a sebem,

Rám csókol a múlt sápadt kezekkel,

Míg könnyeim mély kelyhükbe esnek.

Hol van a napfény? Hol van az álom?

Földre omlott a szép ideál,

Csillagok égnek hűs ravatalon,

S márványba zárta az ég a halált.

Hol van a napfény? Hol van az álom?

Földre omlott a szép ideál,

Csillagok égnek hűs ravatalon,

S márványba zárta az ég a halált.

Csókom is hűvös, ujjam is dermedt,

Szemem se lát már vágyakat,

Átkozott sors, ki jégszívet enged,

S az élet fölött gúnyt kacag.

Jöttem-e élni? Jöttem-e sírni?

Lámpás-e bennem az értelem?

Jégcsap az álmom, sápad a hitem,

S hallgat az Isten, - hallgat velem.

Fénykoszorúm rég feketére fagyott,

Holt virágként szórja magát,

Ölelő karok szoborrá lettek,

S megtörte álmát minden imám.

Fénykoszorúm rég feketére fagyott,

Holt virágként szórja magát,

Ölelő karok szoborrá lettek,

S megtörte álmát minden imám.

Óh, rideg esték, szomorú álmok,

Jégliliom nyílik bennem,

Fagy lepte szívem vágyai szárnyak,

Melyek sosem repülhetnek.

A mélység nevet – én hallom, érzem,

Tengelye dől már a hűs világnak,

Jégkarját fonom már önmagam köré,

S a szélben csak múltam siránkozik árván.

Lelkem a köd, testem az árnyék,

Hangom a hóba fulladt szavak,

Sírni szeretnék, de könnyem is fagy már,

Bőrömre dermed a régi harag.

Kérlek, Uram, olvaszd a szívem,

Adj nekem percet, hol a meleg.. ,

S ha nem lehet más, ha nem lesz fény sem,

Törd össze, kérlek – úgy nem szenved.

Árnyként megyek most, árny leszek holnap,

Néma az este, néma az ég,

És ha az álmok csillaga hív majd,

Jégszívem enged, s semmivé ég.

Így lesz a lélek fagyba temetve,

Így lesz az átok hű szerető,

És így lesz minden álmom a semmibe,

Csak jég és könny, mi síromra nő.