Nem tudom, miben hittem,

csak hogy legyen vége végre.

Térdig jártam a sárban,

de még mindig tettem érte!

És most nézz rám –

kinek a vére van a kezemhez száradva?

Mondtad, hogy jó vagyok,

de csak akkor, ha csöndben maradok.

A hangom túl sok volt neked,

a csendem meg túl kevés nekem.

És most dönts el:

vértanú vagyok, vagy vétkes ebben?

Meddig tartsam a kezemet nyújtva,

ha minden ujjamat megharaptad?

Meddig vigyem a keresztet érted,

ha te nevetve dobod rám újra?

Nincs bocsánat, ha mindig csak kértem.

Nincs irgalom, ha nem kértél tőlem.

Nem ment meg a szenvedésem,

csak kifeszítesz a falra, és nézed.

És mondd meg végre –

ki vagyok neked?

Az, aki elment?

Vagy az, aki nem mehetett?

Mert ha sírok, gyenge vagyok.

Ha nevetek, akkor hazug.

Ha maradok, bolond vagyok.

Ha elmegyek – már nem is vagyok.

És mondd meg végre –

ki vagyok neked?

Az, aki elment?

Vagy az, aki nem mehetett?

Mert ha sírok, gyenge vagyok.

Ha nevetek, akkor hazug.

Ha maradok, bolond vagyok.

Ha elmegyek – már nem is vagyok.

Én már nem tudom eldönteni,

hogy magam ellen harcolok,

vagy érted.

Vagy csak a világ volt mindig ilyen –

bűnös, ha lélegzel,

és bűnösebb, ha szeretsz.

Úgyhogy döntsd el te:

vértanú vagyok, vagy vétkes –

de ne játssz többé bíróst velem,

ha nem ültél végig mellettem

abban az átkozott tárgyalóteremben.