Tornyok dőlnek, lángol az ég,

füstté válik minden mi ép,

nincs már út, se menedék,

nincs ki élve visszanéz.

Föld reped meg, ég leszakad,

kövek sírnak, por kavarog,

elhalt hangok visszazúgnak,

s e romok között magam is

semmi vagyok.

Térdre hull a tört világ,

szívek fagynak, nincsen vágy,

mit épített emberésszel,

széthordja a szél, a a víz.

Vér fest árnyat kövekre,

múltunk sorsa pernyeként

hull a semmi sötétjébe,

s nem marad más, csak a vég.

Szívek helyén üres éjjel,

halott város, tört idő,

nincs ki szóljon, nincs ki kérdez,

csak a csend, mi szétkísér.

Árnyak ülnek meg a házak

romja közt, mint néma vad,

szétfoszlott remények árnyán

némán ásít a kudarc.

Egykor fényben úszó élet

most csak füst és üszök már,

megfáradt a föld, a lélek,

elnyelte a pusztulás.

Már nem szól a harang sem,

nincs ki hallja, nincs miért,

üres templom mélyén csend van,

s odvas padon síri tél.

Minden omlik, minden süllyed,

minden, mi volt, széthasad,

és a végén, csonkká törten,

magát nyeli el a nap.

Majd a sötét mindent betakar,

porrá hull a tegnapunk,

nem marad nyom,

nem marad semmi,

csak az üres, puszta múlt.