Szavakból épült börtönömben

Halk versem visszhangot se ver,

Elmondanám, de nincs ki hallja,

A csend mélyebb, mint a tenger.

Anyám kezében súlyos csend volt,

S a szemében jégvilág,

Bántó szavak, néma átkok,

Szívemben árva pusztaság.

Iskolapad, torz nevetések,

Nevem csak gúny, csak olcsó tréfa,

Mit ér a lélek, ha rajta taposnak,

S a sírás is csak céltalan séta? [...]

Barátok? Nincs már ilyen szó,

Üres ígéretek, hűvös vállak,

Ha összeomlok, odébb lépnek,

Mintha csupán por lennék a szélben.

A tükörképből visszanéz rám

Egy arc, ki nem is ismer engem,

Eltorzult lélek, csontos árnyék,

Már magam sem tudom, mit értem.

Szerelmet hazudtak, csaltak, vettek,

Majd eldobtak, ha untak már,

Bőrömbe égett érintések,

Éjjeli sírás, halk magány.

Fáj, hogy nem szólnak, s az is, ha szólnak,

Minden szó egy újabb kés,

A közöny csíp, a szánalom fojt,

S a világ is csupa merőkéz.

Ordítanék, hogy valaki lásson,

Hogy ne csak árnyék legyek nekik,

De süket fülek, vak szemek közt

Hiába minden vergődés.

Éjjelek jönnek, éjjelek mennek,

S minden reggel kínnal ébreszt,

Élni kényszer, napok nyűge,

S a percek is csak súlytól égnek.

Mondják, idővel minden múlik,

De itt belül csak mélyebb lesz,

A lélek sötét kútja mélyül,

S nincs már kötél, mi felvezet.

S ha egyszer majd üres lesz minden,

És semmim nem marad talán,

Egy utolsó levélben írom:

"Ne keressétek, merre jártam."

Egy zárt ajtó, egy hűvös reggel,

Egy ablak, hol már nincs kilátás,

Egy utolsó lépés a semmibe,

Hol nincsen többé fájdalom már.

Ennyi hát, nincs több fejezet,

Elértem, ahova űztetek,

Hiába kiáltanátok értem,

Én már nem hallom üzenetetek.