Van úgy, hogy feladnám,

a mezemet leadnám,

az ágyamat bevetném,

a ruháim kimosnám.

Aztán csak battyognék,

végig a főúton,

egészen egyedül,

végig a körúton.

Valahol reggelig,

a város szélén,

magamban táncolnék,

egy penge élén.

Nézne az élet csak,

kedvesen, míg én,

játszanék vele,

ki nevet a végént.

De mi lesz majd,

ha megáll a perc?

Az a pár száz hertz,

ahol volt egy kis rezgés?

Leszek-e én,

és leszel-e te?

A semmi közepében,

lesz újrakezdés?

Van úgy, hogy feladnám,

a mezemet leadnám,

az ágyamat bevetném,

a ruháim kimosnám.

Aztán csak battyognék,

végig a főúton,

csillagok között, én,

végig a Tejúton.

Írnék Istennek,

egy szerelmeslevelet,

megköszönném neki mind,

ami lehetett.

Ha sokat adott,

és azt is, ha keveset,

mind, aki rajtam,

vagy velem nevetett.

Adj Király most

katonát,

koldusoknak

vacsorát!

Világtalannak

szemeket,

hogy megtalálja,

amit keresett!

Akkor én most

nekifutok.

Repülni fogok,

vagy lezuhanok.

Hogy mi volt a terv,

még ma megtudom!

Jó, akkor én most

nekifutok!

A nagy szikla széléről

elrugaszkodok!

Vagy, hogyha félnék,

csak megfordulok,

és hazafutok,

csak hazafutok!