Kiss Judit Ágnes: Fekete-piros dal

„Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!”

Hagyjátok már ezt a piros-fehér-zöld színt!

Lejárt az ideje.

Új szín illeti most a magyar nemzetet:

piros és fekete.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.

Kis kinövés lettünk, bosszantó, fájdalmas,

Európa sarkán,

bárhogy is tagadjuk, minden tekintetben

lehagyott a Balkán.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.

Beázik a kórház, a nővér felmondott,

matektanár nincsen.

Ki teheti, meglép, már azért se fordul

meg, hogy búcsút intsen.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.

Egy háborús bűnös diktátor ad kölcsönt

atomerőműre,

és ha ’56-ot gyalázza, hallgatunk,

mint a szar a fűbe’.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.

Mit csinál a kormány? Magánrepülőzget,

jachtozgat, kurvázgat,

egyetemet üldöz, színházat zárat be,

könyvet fóliáztat.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.

Fönn a kormány dőzsöl, mi pedig itt alant

sötétben őrködünk,

s ha veszélyt kiáltunk, maga az ördög se

törődik mivelünk.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.

Mi lettünk a nemzet használt pelenkája,

mit az út szélére

hajít az újgazdag, itt heverünk félig

holtan, félig élve.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.

Mohács és Világos, Doberdó, Voronyezs

épp eleget ártott,

Nincs, aki megmentse az újabb csapástól

ezt a kis országot.

Fessük zászlainkat fekete-pirosra,

mert gyász és szégyen a magyar nemzet sorsa.