(Instrumental)

(Intro)

Nehéz azt cipelni mit négyen hordoztak,

magadban viselni terhét a gondoknak.

Acélos sodronyból fonódtak a szálak,

mázsás súllyal nyomja lelkemet a bánat.

(Verse 1)

A fiatal évek, gondtalanok szépek,

viaszból szárnyakkal jártuk be a kéket.

Perzselt a nap, hulltunk a magasból,

de hálót szőt alánk a barátság szavakból.

Mi nekem teher volt átvette a másik,

négyünknek ereje kemény, mint a gránit.

Húztam a kötelet míg erőt gyűjtöttél,

amikor lankadtam helyettem küzdöttél.

(Instrumental)

(Verse 2)

Tiéd volt a gitár, én mondtam a rímet,

négyen adtunk a dalnak közös címet.

Nem hordott ilyet még az öreg föld a hátán,

a négyes barátság kemény, mint a márvány.

De a tömör kőbe, lyukat fúrt az élet,

sínylődik a test, ha silány a lélek.

Elültette magját az alattomos ármány,

Tipródik most létünk a hiúság láncán.

(Instrumental)

(Verse 3)

A dagadó vitorlából kifogták a szelet,

ebben a darabban már nem jutott szerep.

Mint a szélrózsa indultunk mi útnak,

nem hagytunk jövőt a csodálatos múltnak.

Nincs ki vállát tartsa, hogy átmásszak a falon,

a jó szó, a biztatás hiányzik nagyon.

A szöveg a fejemben hiába születik,

amikor akkordok a dalban nem követik.

(Instrumental)

(Verse 4)

Vágyakozva várom a reményteli napot,

mikor ború többé nem rejti a Napot

és bekopogtok hozzám, régi jóbarátok,

míg élek szívemmel gondolok én rátok.

(Instrumental)

(Outro)

Vágyakozva várom a reményteli napot,

mikor ború többé nem rejti a Napot

és bekopogtok hozzám, régi jóbarátok,

míg élek szívemmel gondolok én rátok.

(End)