Look - there stands a woman, the past on her spine,

pain pressed upon her, lost something divine.

Yet each step she takes grows lighter, more free,

for in her soul blooms a new early spring…

She does not crumble, just rests for a while,

like a sleeping cocoon on a green branch in mild

quiet. You’d think she’s still, living on little air,

but her form is reshaping

let it be - don’t think she fears there…

For she is the woman who lives through all things,

even her tears can nourish a new beginning.

She stands alone - yet loneliness is not her fate,

for inner light sustains her, though shadows may wait…

Her burdens aren’t weights, but a new road, a sign;

she sets her goals, carries them - quiet and fine.

She doesn’t look back - her past no longer thrives,

she leaves it as memory for new hope arrives…

And if thicker fog rises ahead on her way,

she’ll strike a light, see the bumps in the gray.

And behind every fear sits a longing so bright,

that one day she’ll reach a gentler, better life.

For she is the woman who lives through all things,

even her tears can nourish a new beginning.

She stands alone - yet loneliness is not her fate,

for inner light sustains her, though shadows may wait…

She asks for no partner - still walking her road,

her heart is healing, yet moving toward

herself. She needs silence, and time to renew,

shame and old sorrow she’s learning to lose.

And when she unfolds her wings and steps out,

a butterfly rises—an idyllic doubtless shout.

Her past does not bind her, depends on it no more

a lady who’s battled, and now holds her future’s door.

For she is the woman who lives through all things,

even her tears can nourish a new beginning.

She stands alone - yet loneliness is not her fate,

for inner light sustains her, though shadows may wait…

Nézd, egy asszony, múlt súlya a vállán,

fájdalom nyomja - egy veszteség árán.

Ahogy lép, távolabb - egyre könnyebb,

lelkében virágzás új kikelet...

Nem omlik össze, csak pihen kicsit,

lepkebáb szunnyad egy zöld ágon ring.

Azt hinnéd nem mozdul, szűkösen él

formát bont, - hagyjad – ne hidd, hogy fél...

Mert ő az asszony, ki átvészel mindent,

még a könnye is táplál, egy új kezdetet

Egyedül áll, de sorsa nem a magány,

belső fény élteti, mit övezhet árny...

A gondja nem teher, egy új út, egy jel,

célt tűz ki, vállalja – s csendben, figyel.

Nem fordul vissza, a múlt már nem él,

emléknek hagyja, már mást remél...

Ha előtte teremne még sűrűbb köd,

lámpát gyújt s látja, ha bukkanó jön.

S a félelem mögött ott ül a vágy,

hogy egyszer eléri egy szebb, jobb világ.

Mert ő az asszony, ki átvészel mindent,

még a könnye is táplál, egy új kezdetet

Egyedül áll, de sorsa nem magány,

belső fény élteti, mit övezhet árny...

Nem kér most társat, még úton van,

szíve most gyógyul, de ő felé tart.

Idő kell, csend kell – most épül,

nő, szégyen, vagy kárhozat, felejti ő.

És mikor kibontja szárnyát kilép

pillangó ragyog fel, - idilli kép.

Nem tartja múltja, nem függ tőle,

egy lédi, ki harcolt és lett jövője.

Mert ő az asszony, ki átvészel mindent,

még a könnye is táplál, egy új kezdetet

Egyedül áll, de sorsa nem a magány,

belső fény élteti,

mit övezhet árny...Nézd, egy asszony, múlt súlya a vállán,

fájdalom nyomja - egy veszteség árán.

Ahogy lép, távolabb - egyre könnyebb,

lelkében virágzás új kikelet...

Nem omlik össze, csak pihen kicsit,

lepkebáb szunnyad egy zöld ágon ring.

Azt hinnéd nem mozdul, szűkösen él

formát bont, - hagyjad – ne hidd, hogy fél...