Korrektséget várunk az élettől,

Kis bűneinkért kis büntetést.

Közben lessük mások mit csinálnak jól.

Okokat keresünk a szerencsétlenségekre

De az ajándékot nem merjük birtokba venni

Ha csak nem fizettünk jó előre érte.

Vagy remegünk, mikor kapjuk meg a nagy csekket,

és lecsalózzuk csak azért is a nagymenőket,

akik nem úgy tesznek, éreznek, mint mi.

Titokban függöny mögül lessük a szomszédot,

mert egy mennyei telefon a legszebb álmunk

amin felnyomhatjuk a teremtőnél, ha többet kapott nálunk.

És minél okosabb vagy, annál inkább rémiszt,

neked mennyit adtak már,

és talán soha nem lesz elég bő a számlád, hogy mindent visszafizess.

Nem számít az sem, hogy más ugyan azért jócskán rosszul járt,

világ rendjéről inkább álnok konspirációkat álmodunk,

csak hogy nyugtassuk lelkünk háborgó, sajgó gyávaságban .

Vajon miért nem hisszük el, hogy olyan a világ,

csak azt kapjuk, amire érettek vagyunk ott belül igazán ,

amit használni tudunk, attól függetlenül,

hogy érte hány könny, vér, vagy verejték csepp hullt?

Miért kell a bizonyíték a nyilvánvalóra?

Mintha jól tudnánk, hogy mennyi egy igaz lélek valódi ára.

Mert ahhoz is hülyék vagyunk,

hogy jól érezzük magunkat!

De mint kivetett bomló bálna bordái

merednek az égnek

e félig kész versben a rakoncátlan rímek,

és egy dög őszinteségével hirdetik,

hogy mint hús a csont közül

hiányzik a lényeg.

Csak kellékekért megy a harc

ebben a döcögős darabban

bár igaz átéléssel játsszuk,

hogy a fájó szív

akár a papírmasé tárgyakért is

a mellkasból ha kell kirobban.

Mert tanulni vagyunk itt e létben,

de tudjuk a törvényt, hogy tanulni fáj,

és fájdalmunkat mint gyermek, ha durcás

kincsként őrizgetjük legbelül.

Túl komolyan vesszük magunkat

és azt is mit ránk mérnek.

Pedig el kell engednünk azt ami bánt,

a rosszat, még a kibaszott komolyságot is

csak ennyi végül a lényeg.

A játék.