Valahol belül

még mindig rezeg

egy apró húr,

mely csak érted remeg.

Nem szól, nem kérdez,

nem zúg, nem ring,

csak van, mint

a csont mögötti csend.

Ott lüktet,

ahol nem látod,

de minden szavam

abból csomagolódik.

-Ki

Lélegezlek

nem kimondottan,

mint párában

az ősz leheletet.

Úgy vagy jelen,

ahogy az álmok –

ha el is felejtelek,

te újra rám fogsz.

Lassan gyógyul

az érintés helye,

nem sebtapasz kell,

csak hogy még ott legyél.

Ha minden szó

mellé tettem volna

egy pillantást,

most fényben fürdenél.

De elfeledni

nem lehet úgysem,

csak a szeretet

tud szépen tűnni el.

Nem kiabál,

nem csap be hangosan –

csak becsukja az ajtót,

amit nyitva hagytam.

S te maradsz bennem

mint egy rejtett ima,

amit csak sötétben

mormol az, aki hisz.

És mikor majd

nem leszek én sem,

valahol egy vers

még őrzi a lépted.

Nem kell több,

csak ez a tudat:

hogy voltál bennem,

ahogy benned is maradtam.