Ül az árnyban, tollal kézben,

Lélek-erdők rejtekében,

Hol a csendnek súlya zúgat,

S csillagfényben sző dús búkat.

Papírlapra szórja kínját,

Mint ki szíve mélyét nyitja,

Minden sorban seb, mi lüktet,

Minden rímben jaj s rímek.

Ő nem hős, csak bús varázsló,

Kinek fájdalmából zászló

Lobban másnak vándorútján,

Fénnyé válik búbánatán.

Versbe fűzi kínok bércét,

Tollhegyén a múltak vére,

S minden cseppje, mit kiontott,

Új reményt szül, szót, mi ontott.

Rímbe fojtja néma jaját,

Így éli túl önmagát.

Benne táncol minden tévedt

Szó, mi egyszer bántva égett.

Ő a csendben őrlő költő,

Álmatlan, de nem elöntő,

Mert ha fáj is, nem rogy térdre –

Ír, míg szíve újra vért ver.

Álmok hamvát szórja széjjel,

Így gyógyítja magát kéjjel,

Hisz ki ír, az szít világot,

Hegyre épít régi átkot.

S mikor kész a vers, megállva

Lélegzik egy percnyi távra.

Könnye nincs már – csak a béke,

Lelke csöndes, mint az éke.

És ki olvassa, s ki hallja,

Lelkében is gyúl a szikra.

Tükörként a versre néznek –

Így gyógyulunk: szép igézet.

Ő a rímfaragó vándor,

Lélekre fon szót a lángból,

S míg világban fáj a szívnek,

Verset ír, s abból hit születik, s üzenet.