A mezőn elmúlt már az élet tombolása

a nyár épp elköltözött.

Csak egy bolond róka ugrándozott, táncolt

unalmas, száraz kórók között.

Nehéz szárnyú döglegyek zümmögtek

a ricsajra méltatlankodni is lustán

szinte öröklétbe fagyott most

ez a mézszerűen negédes szombat délután.

Egyszercsak megállt, a levegőbe szagolt a róka

nem látott még ilyen csodát,

ami a petyhüdt barna levelek között állt.

De hiszen ez egy rózsa!

Oda lopakodott hát, körbe szimatolta,

szirmait incselkedőn felé fordította a virág.

Gyere játsz velem - szólt hozzá a róka,

ahogy az a szellőben kihívóan hajladozva kellette magát.

Búgó hangon kérte újra, biztos volt magában,

testbeszédként meg is cirógatta csinos farkával,

hisz már a sajtot is kidícsérte más csőréből.

De tudod, én a Kishercegemre várok! - mondta a rózsa.

És hogy szavait kegyetlenül nyomatékosítsa

tövisével még orrba is szúrta jól.

Többet már nem szólt a virág, bárhogy kérlelte a róka,

hát lassan, vissza-hátra sandítva elbandukolt.

A telet vacogva odvában töltötte aztán,

sokszor eszébe jutott a virág.

Majd eljött a tavasz, és tombolva ugrándozott a világ

de ő csak kibaktatott, felült a dombra.

Kereste szemével, hol van az a tavalyi rózsa,

talán elvitte az a bizonyos Kisherceg,

vagy csak a hideg szél szorta szét a színes szirmokat?

Eltűnt, nyoma sem maradt.

Kopott téli bundájába belekapott a tavaszi szél,

felkészült, hogy ő is újra életre kél,

szeme már ismét cselesen csillant,

de szívében csak lassan engedett a tél.