Szeretettel csomagollak versbe,

mint hófehér kendőbe törékeny dalt,

szavaim szirmaid köré hajolnak,

mint reggel a fény: óv, nem bánt.

Belefonlak minden rímbe,

minden betű téged ír,

mint tavaszban a lomb susogása,

szívem szelíd hajnalig hív.

Te vagy a szó, mit nem mondanak,

de mégis érzik száz sor alatt,

mint árnyék a falon remegve,

úgy rezdülsz bennem – hallgatag.

Lépteid visszhangját őrzöm,

suttogásodban ring a nap,

úgy írlak le, mint vízre szívott

álmot: törékeny szavakat.

Papírrá válik a csend köröttem,

ha hozzád hajol a kezem,

minden tintacsepp egy vágy, egy emlék –

te bennem születsz meg, szüntelen.

Nem kell más, csak egy sor belőled,

amit én már kívülről tudok,

ahogy versbe írom a mosolyod,

a világ is csendesebb, puhább ott.

Szemed tükrében lüktet a rím,

mint dobbanás, ha hazatér,

minden vers egy otthon bennem,

ahol csak te vagy – és a remény.

S ha elfáradnál, hajtsd le fejed

a sorok bársonyos párnájára,

versként altatlak el este,

s ébredsz reggel a dallam árnyában.

A lelkedet is versbe szőném,

mint hajnalpárát az őszi táj,

minden rezdülésedet őrzöm,

mint emlék-lámpást, mi nem talál.

Már nem vagy külön, nem vagy messze,

egy mondat bennem, mit nem feled,

úgy vagy enyém, mint víz a folyónak,

mint hangtalan vers az éj felett.

És ha nem mondhatnám ki újra,

akkor is bennem maradnál,

mert akit versbe csomagolnak,

az örök: a csendben is ott áll.

Szeretettel csomagollak versbe…

nem tartalak – csak engedlek,

s míg én leírlak újra, újra,

a szívem marad az üzenet.