Volt egy dal, mit a csendnek írtam,

mikor még hittem: az idő megvár.

Álmot gyűjtöttem mások szívéből,

mint tengerből kagylót partra a dagály.

Nem én lettem szép, csak a dal tükrözött,

szívem adott hangot, - itt pont nem a „szám”.

Aki hallja, érzi, hogy bennem virágzik

valami, amit nem oszthatok már tovább.

Hálát adok, mint zarándok úton,

szülőknek, mestereknek is remény...

Tibornak, ki hívott e dalos körbe –

Nem dicsőség ez, egy újabb költemény.

Hatvan dal naponta... néha száz is,

s mindenben ott egy másik szív.

De lelkem már nem bírja e hívást,

fárad a húr, s a húr ha szakad, nincs mi visszahív.

Kedves barát, - orosz - hallgatásban,

nem hívlak kávéra, csak némán bökdöslek,

nevess velem, csak úgy - semmit se várva,

s te mindig itt vagy... ezt köszönöm neked.

Hálát adok mindenkinek itt,

nem a dalért - az emberért, ki figyelt.

- Ne rajongj csak magadért, a másikban égj!

Láng, mi a legmélyebb szívekhez így elért.

Ez itt a vég, az utolsó sor.

Egy file neve: „búcsú”, de mégsem fáj.

Mert bennetek élek, a dalokban ringva,

egy hangfoszlány itt marad tán...

Adieu.. és bye..