Talán nem is veszed észre

a pupillám, hogy kitágult,

nem tudom levenni rólad;

szemem most csak rád irányul…

A székem most arrébb húzom,

minél közelebbre legyél,

bár a terem elég üres

célom, az hogy észre vegyél…

Hogyha lassan beszélsz velem,

akkor én a tempót tartom,

lábam is keresztbe teszem

utánozlak, tükröt tartok.

Mindezt persze tudat alatt

kapcsolódni nem akarok,

egóm fényes ki nem vallat,

- szerelmemről jól hallgatok…

Időmet rád pazarolom,

nincs más dolgom, csak pont itt vagy,

hívlak, írok neked verset

jó pár óra - Hogy elillant!?

Ösztönösen rá ránézek,

írtál-e, vagy merre vagy már,

egész napom átrendezem.

- Az lennénk? Egy szerelmespár?

Nyitott vagyok rád és te rám,

ha megbántasz felrobbanok,

légy hát kedves mindig hozzám,

minden sztorit meghallgatok…

Világodban elmélyedek.

Közös dolgokat tervezünk,

álmodsz rólam, én terólad

magunkról megfeledkezünk...

Minden szavamat elemzed.

De ez sajnos feszültté tesz,

spontán dolgok így elvesznek,

minél jobban megtervezed…

Kapcsolatunk csodálatos,

önértékelésünk magas.

Megbocsájtjuk, ha hibázunk,

megnyugtatlak, ha van panasz…

Dalod hamis, inged gyűrött,

makulátlan múltad nincsen,

- bár nem baj, ha nem vagy züllött,

hitelesség legfőbb kincsed!