Sötét egek alatt

Sötét egek alatt zarándok az ember,

betűkbe temeti könnyeit, csendben.

Minden sor alá titkos jel ég,

s egy névben remeg az örök varázslat: a lét.

Látom az éjek mély tavában arcod,

fodrozódik, széthull, mégis örök álmot.

A múlt pernye-szárnya remeg a vállamon,

s az idő csendben zúgja: itt vagy, s én ott vagyok.

Némán bolyongok a holdak temetőjén,

Idejét vesztett vágyak csillagai közt,

Kihűlt harangok konganak bennem,

Oldhatatlan szomjúság perzsel, örök testben.

Lassan porladó arcodba kapaszkodom,

Emlékeid szikráznak, mint pernye az éjben,

Talán csak a túlparton ér össze szív és árnyék, e

Titkokkal terhes, kifosztott világban.

Névtelen árnyak közt kereslek némán,

Izzó homok hull a lecsorgó órákban,

Ködbe fúl minden emlék, mégis lobban,

Olvadt csillag szórja rád fáradt sugarát ottan.

Leomló falak közt szívem mégis vigyáz,

Ezer éj fagyából sző neked palást,

Tört szavak helyett a csendbe írom arcod,

Túlvilági erő kondítja a harangot