Késői fények csorgnak az ablakon,

mint eltévedt angyalok a porban,

szívem a zajban ring, hajó a habokon,

s minden sóhajod egy imádság a sorban.

Nem mondom el, miért maradtam még,

hisz ott dobol benned a vihar-torony,

és én, mint csöndbe zárt, remegő ének,

keresem, hol kezdődik a horizont.

Föld alól nőnek ki a régi szavak,

hideg kövek között hajt ki a vágy,

minden, mit féltve elrejtettél, marad,

mint mély kútban az ismeretlen ág.

A füstbe rajzolt kézjegyed felold,

szeretnék hinni, de nem tanultam,

hogy van-e még part, ha a tenger folyt,

vagy csak a végtelen kék nyel el nyugtalan.

Ó, mennyi tél rakódott ránk azóta,

míg meg nem tört bennünk az ébredés,

s a szív, mint sarki csillag fagyott óra,

mégis mutatja, hol lesz a felkelés.

Válladra száll a hajnal minden pora,

akár egy madár, ki rég hazajár,

s én hallgatom, ahogy benned forr a

titkos erő, mi el nem árul már.

Körvonalad a szélbe szakad bele,

mint régi levél, mit senki se küldött,

s az elhallgatott, éjsötét énekekbe

lopva ringatom a gyermeki üdvöt.

Egyszer majd elmondom, mit nem lehet,

mikor a világ a csendből kikel,

s minden veszteség egy új szelet

tép ki belőlünk – s mi mégis érünk el.

Látod, a hó is úgy hull, mint a múlt,

lassan, de biztosan takar be mindent,

és bár a kéz a kéztől messze húlt,

még őrizem benned a tiszta kincset.

Szavakból fűztem neked koronát,

de a fejed fölött csak árnyék nőtt,

s mint holdvilág a fagyos tornyoknál,

néztem, ahogy a remény benned megdőlt.

De nem vagy vesztes,

nem vagy enyém,

hanem a nagy, hallgatag egeké,

s ha hív a mélység, a szent idején,

én követlek, mint víz a köveket.

Így ér véget a félárnyékos út,

hol a fény sötéttel összeér,

és az ember, ki szeretni tanult,

többé már semmitől sem fél.