Látod azt a fát?

Mondd, mit vált ki nálad?

Zöld lombja, árnya hív,

Hűsölni benne, míg a szél sír.

Mondd, mit vált ki a szó?

Mit rejt a dallama?

Szép emlék vagy új gondolat,

Mit viszel magaddal holnapra?

Nem a felszínt kutatom, kapargatom

Az összefüggés az -

azt látni akarom!

Amitől a lelked tiszta, szép,

nem frázis, egyszerűen

csak él!

Nem kell közhely, sem üres szó,

a fantázia engedd, hogy szárnyra kapjon.

Hagyd, hogy hangod, dallamod

saját útját járja, szabadon.

Fény, madár, a természet hangja,

Minden rezdülés hasson ránk,

Szívem zengjen a mikrofonban,

S a hang, zene nyerjen most csatát.

Bordákat zúzzon, inakat szakítson,

Szenvedély táncoljon testem minden részén.

Dobszóló,

a cintányér ne csak zörögjön.

Rúgjon fejbe, benne bódulat körözzön!

Lilás-zöld fényben, mélykék éjben,

minden érzéket egyszerre találjon!

Csend hasítson, úgy hogy a visszhang visítson,

Emlékezetben éljen,

- azt ne feledd másnap sem!

Gondolj a fára, csicsergő madárra,

Ők nem te vagy,

de hangot adj,

s Dallamot, szenvedélyt szabadjára,

Hadd táncoljon a lélek a zajban is!

Látod azt a fát?

Mondd, mit érzel, ha ránézel mondd hát?

Ne azt hogy „szép”, meg hogy „árnyat ad”,

Mert ezerszer hallottam már e szavakat.

Mondd, mi marad benned igazán,

Ha nem csak a díszlet, vagy formaság?

Mit idéz, jó-e vagy, rossz,

vagy belül mart?

A szó addig él, amíg ad tartalmat.

Nem keresem az elcsépelt „fényt”,

Nem kötelező rímként a „remény”.

Nem akarok üres közhelyet!

Ami bárkinek jól áll, de semmit se fed.

Ne szavalj hősökről üres szavakat!

Ne ismételgesd, - a kíváncsiság lelohad.

Adj valamit, ami belülről izzik kívül ég,

Ami nem trend, nem illúzió,

egész,

...

a vég.