Éveket töltöttem testek olvasásával,

mint ősi térképekkel, repedt vonalhálóval.

Tudom, hol enged az anyag idővel,

hol tart még a csont, hol emberi sors dől el.

De vannak ötvözetek, szabálytalan rendben,

nincs könyv, mely elmondja, hogyan születtek bennem.

Csendben növekednek, állandó terhelésben,

tanúk nélkül formálódva, rétegről rétegre, mélyen.

⸻

Azt mondják: a gyémánt nem más, csak idő,

szénbe zárva mélység és kemény erő.

Néha halkan kérdem, magamban, egyedül:

mit tesz az idő egy tekintettel,

mely marad, mikor más menekül?

⸻

Nem nevezem ezt csupán szerelemnek,

inkább szerkezetnek hívom én.

Ritka stabilitás,

csendesen fénylő, tiszta erény.

Mint arany, mely nem rozsdásodik,

mint tükör ezüstje, mely a fényt őrzi.

⸻

Vannak kövek, melyek alig látszanak,

mégis alapot adnak, némán tartanak.

Sűrűségük árulja el belső nyugalmukat,

nem akarnak feltűnést, sem alakot, sem zajt.

Nem azért fénylenek, hogy bárkit meggyőzzenek,

azért ragyognak, mert vannak – idő tanúi lesznek.

⸻

Némely kristály tengelye összeáll,

érintés nélkül, csere nélkül áll.

Ebben látok harmóniát, tisztát,

rendet és szilárd eleganciát.

⸻

Nem nevezem ezt csupán szerelemnek,

inkább egyensúlynak mondom én.

Csendes erő, mely nem tör meg soha, s ígéretet nem kér.

Mint a gyémánt, mely semmit sem kíván,

csak hogy fényét lássuk benne tisztán.

⸻

Vannak jelenlétek, nem törnek be,

mégis átalakítják a teret — csendbe’.

Mióta utunk egyszer összeért,

bennem a rend új jelentést mért.

A hallgatás is súlyt kapott,

átosztva mindent, máshová hangolt.

⸻

Nem nevezem ezt csupán szerelemnek,

inkább koherenciának hívom.

Két anyag, mely külön marad,

mégis egymásra ismer, mert szabad az akarat.

Arany, ezüst, tiszta szén,

mind a helyén, nyíltan, őszintén.

Egyazon fényben állnak együtt,

birtoklás nélkül — rend van közöttük.

⸻

Ha egy napon ismerős lesz e dal,

nem azért, mert rólad szólt valaha.

Hanem mert benned visszhangra lel,

ami régóta rád várt — türelemmel.