Nézek a semmibe, benne égek,

szívemben száz tiltott emlék ébred.

Nem szól, de érzem, ő is figyel,

tudom, hogy hozzám nem jöhet el...

Miért olyan szép, ha nem lehet,

miért ragad úgy el a képzelet?

Miért van, ha nem lehet enyém,

ezen már nem töprengek én...

Ó, plátói fény, te őrzöd még.

Volt, hogy a hangja álomba hajtott,

hiány éledt és csak a vágy maradt ott.

Hogyha elérném, talán vége lenne,

a varázs eltűnne csendesen benne.

Jobb így, hogy távol, s mégis közel,

hogy szívem annyit érez,

de ő nem felel.

Csábítás, játék, hódolat,

romantikát a két szív így adhat...

Ó, plátói fény, te őrzöd még.

Miért vagy szép, ha nem lehet,

miért fáj így a képzelet?

Ha karjaimba zárnám ma,

tán megszűnne minden dallama.

Ó, plátói fény, te őrzöd még.

Miért vagy szép, ha nem lehet,

miért fáj így a képzelet?

Ha karjaimba zárnám ma,

tán megszűnne minden dallama.

Ó, plátói fény, te őrzöd még.

(Ó, plátói fény… te őrzöl még…)