Szívem mélyén csend honol, mégis harc zajlik bennem, álmaim közt bolyongva, kereslek téged csendesen. Miért hullik a könnyem? Kérlek, mondd meg nekem, szél fújja messze

a választ, talán nincs is felelet.

Könnyekből folyó lesz, s sodor az árral engem, kérdések kavalkádja, mik választ várnak csendben. Miért hullik a könnyem, miért fáj a múlt emléke? Szívem kérdi újra, elengedni lehet-e.

Lelkemben zűrzavar, de a remény mégis él, múlt árnyai kísértenek, de jövőmben bízom én. Miért hullik a könnyem? Mondják, az idő majd segít, mégis félek attól a naptól, amikor a válasz nem derül ki mégsem.

Ahogy a holdfény ragyog az éjben, úgy kereslek álmaim sötétjében. Messzi hangok suttogják a titkot, miért hullik a könnyem, miért szívem így sajog? A csend válaszol majd talán, ha megértjük a nincs megoldást.

Lelkemben zűrzavar, de a remény mégis él, múlt árnyai kísértenek, de jövőmben bízom én. Miért hullik a könnyem? Mondják, az idő majd segít, mégis félek attól a naptól, amikor a válasz nem derül ki mégsem.

A napfény átölel reggelente, de szívemben még tél az úr. Miért hullik a könnyem, ha az emlékek lánca lehúz? Valahol a távolban egy dallam száll, talán remény, talán csak álca. Szívem kérdése örök: lehet-e még új a kezdés, ha minden annyira fáj?

Lelkemben zűrzavar, de a remény mégis él, múlt árnyai kísértenek, de jövőmben bízom én. Miért hullik a könnyem? Mondják, az idő majd segít, mégis félek attól a naptól, amikor a válasz nem derül ki mégsem.

A csillagok fényében megtalálom talán, mi szívemet fojtja rég. Éjjeleken át kísér a kérdés, miért hullik a könnyem, miért nem találom meg a békét? De a reggel jön mindig, és új esélyt kínál, hogy elfeledjem a bánatot, s a napfény új reményt sugároz rám.