Tiéd a reggel, mikor még hallgat

a nap, s a fény a redőnyön szűr,

egy lehelet vagy a tenyeremben,

és én úgy tartalak, mint titkot a szűz papír.

Tiéd a lépésem, ha nem tudja,

merre induljon a csendes utcán,

te vagy a lüktetés a melkasom mögött,

amikor megállok – s csak érzem, hogy van ütem.

Tiéd az eső, mi nem áztat,

csak végigfut a kabátom szegélyén,

mint gondolat, mit kimondani vétek,

de el nem felejthetem – még ha későn is ér.

Tiéd a fény, mi árnyékként szeret,

s a falra vetített szívem körberajzolja,

ha este van, és nem vagy mellettem,

az emléked minden tárgyat újra formázza.

Tiéd a csészében a kortynyi melegség,

a pára, mi üvegre írja nevedet,

s ahogy letörlöm, te mégis maradsz,

egy mozdulatban – mint a múlt sziluettje lett.

Tiéd a bokorban a rejtett madárdal,

a rügy, mely még nem tudja, hogy tavasz van,

te vagy a sóhaj a szélben, ha hallgat,

és a csend is eltéved, ha nem veled hallgat.

Tiéd a füzetben hagyott sor,

amit nem fejeztem be, mert jött az élet,

de minden mondatom visszafut hozzád,

mint álom – ha elaludni félek.

Tiéd a kulcs, de nem az ajtóhoz,

hanem a tekintetem mögötti szobához,

ahol minden párna a nevedet hívja,

s a por is hozzád hajlik, mint fáradt virágszálhoz.

Tiéd a délután, mikor megáll a hang,

és a harangok csak maguknak kongnak,

te vagy a pillanat két lélegzet közt,

mikor elhiszem, hogy lehetek boldog.

Tiéd a fa, amit együtt néztünk,

a kérge alatti évgyűrűk veled teltek,

s ha egy levél lehull, még azt is tudom,

hogy te figyeled, s hangtalan neveted.

Tiéd a távolság is, ami megőrzött,

nem szakított, csak kicsit félre tett,

mint egy verset a fiók mélyébe,

mely ha kell, újra dobban – s él veled.

Tiéd vagyok, ahogy az este

odaadja magát az éjszaka ölének,

nem birtok vagyok, csak jelenlét,

amit akkor érzel, ha már el is mentem – érted.